Apalap blog

Nyoma sincs a hagyományos színházakban megszokott, visszataszító sznobizmusnak. A budapesti technounderground ritkán jár színházba. De ha elmegy, annak oka van.
 
Animált, virtuális tér
Amikor elsőként ment le a Trafóban két előadás a Technovarieté című audiovizuális, futurista technoshow-ból, mindkétszer teltház volt. Akárcsak most, mikor a lépcsőkön is ültek.

Az előadás nyugodtan kezdődik. Egy vetítővásznon kubistajellegű idomok úsznak-csúsznak egymásba és szét. A zene várakoztat, aztán beindul. Hirtelen leáll minden, s bejön a színpadra egy japán (netán kínai?) pár. Zagyválnak valamit a nyelvükön, s annak ellenére, hogy semmit nem értünk belőle, nagyon jól szórakozunk rajtuk.

A látvány kifogástalan: egymás elé-mellé aggatott leplekre vetítenek, a vásznak mögött pedig négy lány táncol. A zenére, melyre nekünk is kedvünk lenne ropni. A show-ban műsorszámok követik egymást. A távolkeleti pár egyfajta konferanszié. Ez akkor derül ki, mikor kiveszünk egy számunkra is érthető szót a szövegükből: “Theremin”.

A theremin az a legendás hangszer, mely a szintetizátor ősének tekinthető. Megszólaltatásához nem kell hozzáérni, elég fölötte mozgatnunk a kezünket. Feltalálója Theremin, a huszadik század elejének orosz fizikusa. A technokultúra hivatkozási alapjának, gyökerének ismeri el a theremint.

Aztán jön a többi motívum. Ősi jelenetet láthatunk-hallhatunk. Néhány maszkos ember kuporodik egy sátort idéző díszlet előtt, s dobol, kántál. Maszk takarta arcukon a mesterséges máglya fénye játszik. Törzsi dallamok, monotonitás, ütem helyett dallam. Újabb technohivatkozás, újabb gyökér.

A következő jelenet már a jövőbe mutat. A színpad két széléről egy-egy tekergőző, kúp alakú lény (?) közeledik egymás felé. Megállnak, a zene is megáll. Kommunikálni (?) kezdenek, valami földöntúli nyelven (?). Cincogás, nyekergés, nyikorgás. Ez most tényleg nagyon vicces, harsányan röhög mindenki.

Hirtelen megállnak, elhallgatnak. Következik egy hihetetlenül lendületes és pszichedelikus utazás egy animált, virtuális térben – a vásznakon. Színes alagutakban száguldunk, elénk kúszik egy hatalmas vízipipa, egy füstkarikát fújó emberfej. Végül kijutunk ebből a térből is, becsukódik egy fémajtó. Távolodva látjuk, hogy egy, a Földet kalapáccsal monoton, mechanikusan ütő minimalista robot fejében utaztunk. Kijózanítólag hat.

A japán pár újra és újra feltűnik, egyszer veszekednek. A vitát kungfuval (ekkor gondolom, hogy talán mégis kínaiak) akarják eldönteni. A kivetítőn megjelenik az arcuk nagyban. Egyszer csak felveszik a Playstation-irányítópanelt, s elkezdenek játszani (konfliktusaink virtualizálása?). Majd az egész átúszik egy hatalmas képbe. A vásznon egy négyzethálós vetítményen egy árnyalak kungfuzik, mögötte a valóságban egy szereplő ugyanazokat a mozdulatokat csinálja.

A japánok felkonferálják a Bernáthy & Son liveactet is. A technozene élőben jön, ott készül a színpadon. Majd egy szkreccspárbaj következik. A végén megjelenik egy népi tánccsoport is. Először ütemes világzenére csujogatnak, aztán – kőkemény drum’n’bassre.

Eddig a tartalom és a forma. És a mondanivaló? A technokultúra egyfajta összegzése egy olyan korban, mikor a szóban forgó kultúrirányzat még nem fő meghatározója az “összkultúrának”, de a helyét már követeli. Egy új kor hajnalán vagyunk. Robotok, ütemek, földönkívüliség, virtualitás. A természet és a technológia, az ősi és a cyber egyesülése. Egy izmosodó szubkultúra szintézisén jártunk. Szusszannia, vissza- és előrenéznie kell, mielőtt harcba indulna az új világért.

De valahogy mégis úgy éreztük, hogy a Technovarieté azért lehet itt nálunk ilyen sikeres, mert ebben a műfajban gyakorlatilag nem létezik más alkotás. Az előadás kötelező feladatokat teljesített, számba vett mindent, amely a technokultúra felszínén jelentkezik. De valahogy mégis jól szórakoztunk. Egy nyugis vasárnap este, jó zenékkel, ismerős arcokkal, szembeégő látványokkal.