Éjszaka, vonatok, találkozások és elválások, emésztő fájdalom, magányos könnyezések. Férfi és nő párharca csendes kamaradrámai hangszerelésben. Olykor csupán nosztalgikus merengés, cinizmussal, vagy harsány életvidámsággal leplezett lelki sebzettség. Nagy vonalakban ezek jellemzik a hongkongi Wong Kar-Wai filmjeinek világát. Kevés olyan kizárólagosan a líraiságra koncentráló filmes alkotót tartanak számon, mint őt, egyediségét és már-már klasszikus rangját senki sem vitatja. Mivel első ízben forgatott egy teljes nagyjátékfilmet Amerikában és tisztán amerikai szereplőgárdával, a My Blueberry Nights kapcsán elkötelezett rajongói és a szakma számára elsődleges kérdés: vajon mit sikerült kihoznia az új alapanyagból, gazdagodott-e a rendező stílusa az új közeg által?
A tömör válasz: nem. Sőt, mind elemzői, mind "alapjáraton" működő mozilátogatói szemmel is megállapítható, hogy a My Blueberry Nights bizony se nem különleges, se nem maradéktalanul magával ragadó élmény. Wong korábbi munkái nem csupán attól voltak kuriózumok az európai néző számára, hogy jellegzetesen impozáns távol-keleti miliőben játszódtak, hanem a hangvétel, a vizuális megvalósítás, a zene és a tudatosan lassan csepegtetett történések különleges összhatása által. Mindezen elemek nagyrészt megtalálhatók ebben a filmben is, csakhogy semmi új nincs bennük azon kívül, hogy amerikai köntösbe bújtatták őket. Miközben elismerhetjük, hogy Wong az új terepen is helytállt, és önmagát a tengerentúlon is sikerült - bizonyos mértékben - megvalósítani, ott mocorog bennünk a nyugtalanító érzés: ezen kívül gyakorlatilag semmi egyéb nem történt, legalábbis ami a rendezői munkát illeti.
Mert a My Blueberry Nights - főleg wongi mércével - meghökkentően sima ügy. Kellemes, bájos, érzékeny, de sajnos valahogy túl kerek, túl szabályos, túl jólnevelt, főleg a rendező előző munkáihoz képest. Azokban szinte mindig volt valami plusz, valami pikáns "fűszer", különleges húzás, ami megbolondította az egész egyveleget, így a szereplők által folytonosan újrakezdett jelenetek a Szerelemre hangolvában vagy a szürreális androidvilág allegóriája a 2046-ban. Itt viszont semmi ilyesmi kikacsintós, idézőjelbe tévő, eltávolító játéknak nem lehetünk tanúi, zömében hagyományos eszközökkel operál az önmagához képest is meglepően visszafogott rendező, aki előző műveiben voyeurként kukucskált be a szereplői életébe, a kamera folyton kulcslyukakon át, nyitott ablakok függönye mögül vagy félreeső sarkokból leste meg a figurák minden értelemben intim pillanatait. Itt az ilyen fogás egyedül azoknál a jeleneteknél látható, ahol a két főszereplő szerelmes csókjait egy bolti kamera örökíti meg, és tegyük hozzá: giccsbe hajlóan triviálisan.
Egy másik szembetűnő negatív vonás: a szereplők elképesztően sokat beszélnek. Közhely, de igen sok esetben igaz, hogy az amerikaiak szószátyársága a filmjeikben is jócskán megmutatkozik. Ez ebben az esetben nem is volna a baj, hiszen a stílus más kulturális közegben szükségszerűen módosul. Meg kell hagyni, a korábbi Wong-filmekben is akadnak elmélkedő szövegek és bölcselkedések. Ám a My Blueberry Nights hősei mintha csak egy hagyományos amerikai pszichoterápiás ülésen tárnák fel a lelküket: olyan dolgokat is verbalizálnak, amit elég lett volna csupán a játékkal jelezni ("nem akartam a halálát, csak azt akartam, hogy elengedjen" stb.), tépik a szájukat, buzgón önelemeznek és filozofálnak. Sajnos az egyedi jelleg részleges elsikkadásával és az újdonság hiányával rendezőnk munkáinak számos vonása itt irritáló hibaként ütközik ki: a hosszú snittek által létrehozott szándékos lassúság vontatottsággá, a lelki tusák kínosan fárasztó vergődéssé torzulnak. A Wong többi munkáját nem ismerők csupán egy átlagosnál nehézkesebb, érzelmes darabként könyvelhetik el a filmet. Nagy kár, hiszen akadtak más távol-keleti rendezők, mint Ang Lee, akik külföldön munkálkodva ajándékoztak meg minket olyan csodálatosan sajátos, nyugati szemeket is gyönyörködtető darabokkal, mint a cseppet sem futószalagtermék Értelem és érzelem, vagy a Brokeback Mountain.
Szögezzük le: az alkotás valódi erényei nem elsősorban a rendezőhöz, sokkal inkább a kitűnő színészekhez fűződnek, azon belül is elsősorban a színésznőkhöz, akik a nagyon emberi, elesett hősnőket alakítják ebben az elsősorban női nézőpont által uralt filmben, ezért megérdemlik a részletesebb kitérőt. A főszereplő, az énekesnő Norah Jones által érzékenyen megformált elhagyott lány szemszögéből követhetjük az események nagy részét, amely meghatározza az alaphangulatot. Natalie Portmanról már a Leon a profiban nyújtott gyermekszínészi alakítása óta sejthető volt, hogy Jodie Foster-kaliberű, univerzális színésznő. Lezser bája, kópés mosolyai mellett felvillantja szerencsejátékos figurájának töröttségét is, akárcsak A másik Boleyn lányban, itt is élveteg és nagyvilági, míg a váratlan csapás fel nem tárja benső rettegését. A másik igazán nagy volumenű alakítás úgyszintén egy női mellékszereplőé: Rachel Weisz a férjétől szabadulni nem tudó feleség szerepében a poklok legmélyét járja meg, magas hőfokon égő, drámai játéka torkon ragad, szinte szétfeszíti a film kereteit, mindeközben pontos és ízléses. Az érzelmek csak az ő néhány jelenetében izzanak forrpontig, legfőképp egy élet-halál helyzet során, ami kissé idegen a klasszikus Wong-féle eseménytelenségtől.
A rendező filmjeiben eddig is akadtak (gyakran vissza is térő) szentenciák. Az egyik ilyen klasszikus szózat a kínzó titkait egy fa üregébe suttogó emberről szólt, aki így próbált megszabadulni bensőjében hurcolt fájdalmától, ez a történet Wong egyik kedvenc vezérmotívumává vált. A szentenciát bizony itt sem ússzuk meg, amibe akár bele is nyugodhatnánk, ha az nem volna olyan tűrhetetlenül banális. A címben szereplő ominózus áfonyás pitéhez kapcsolódik, és a lényege röviden: az útmenti bisztró tulaja (az egyébként szintén tisztességesen alakító Jude Law) szerint nem az áfonyás pite tehet róla, ha napközben senki nem rendeli meg, és estére ott marad árván, mert a sütinek semmi baja, csak épp senki sem kért belőle. Ezzel vigasztalja a szerelme által elhagyott leányzót, és teszi neki a szépet is egyben. Mondhatni, ebben a forrest gumpos utánérzésű, "bonbondobozos" hasonlatban, melynek ízét az egész alkotás magán hordozza, tükröződik Wong új vállalkozásának eredménye: egy markáns egyéniségű távol-keleti rendező legyártott egy olyasfajta terméket, amely - a süteményes képnél maradva - nem sokkal tartalmasabb, finomabb és egyedibb ízű, mint akármelyik amerikai, útmenti gyorsétterem pultján felszolgálásra váró desszert. Attól nem kell tartani, hogy senki sem rendeli meg, de kérdéses, hogy sokszor szeretnénk-e még fogyasztani belőle.
Eredeti cím: My Blueberry Nights
Forgalmazza: Budapest Film
Rendező: Wong Kar-Wai
Főbb szerepekben: Norah Jones (Elizabeth); Jude Law (Jeremy); Rachel Weisz (Sue Lynne); David Strathairn (Arnie); Natalie Portman (Leslie)
Gyártás: 2007 (Hong-Kong, Kína, Franciaország)
Hossz: 90 perc