Apalap blog

Éjszaka, vonatok, találkozások és elválások, emésztő fájdalom, magányos könnyezések. Férfi és nő párharca csendes kamaradrámai hangszerelésben. Olykor csupán nosztalgikus merengés, cinizmussal, vagy harsány életvidámsággal leplezett lelki sebzettség. Nagy vonalakban ezek jellemzik a hongkongi Wong Kar-Wai filmjeinek világát. Kevés olyan kizárólagosan a líraiságra koncentráló filmes alkotót tartanak számon, mint őt, egyediségét és már-már klasszikus rangját senki sem vitatja. Mivel első ízben forgatott egy teljes nagyjátékfilmet Amerikában és tisztán amerikai szereplőgárdával, a My Blueberry Nights kapcsán elkötelezett rajongói és a szakma számára elsődleges kérdés: vajon mit sikerült kihoznia az új alapanyagból, gazdagodott-e a rendező stílusa az új közeg által?

A tömör válasz: nem. Sőt, mind elemzői, mind "alapjáraton" működő mozilátogatói szemmel is megállapítható, hogy a My Blueberry Nights bizony se nem különleges, se nem maradéktalanul magával ragadó élmény. Wong korábbi munkái nem csupán attól voltak kuriózumok az európai néző számára, hogy jellegzetesen impozáns távol-keleti miliőben játszódtak, hanem a hangvétel, a vizuális megvalósítás, a zene és a tudatosan lassan csepegtetett történések különleges összhatása által. Mindezen elemek nagyrészt megtalálhatók ebben a filmben is, csakhogy semmi új nincs bennük azon kívül, hogy amerikai köntösbe bújtatták őket. Miközben elismerhetjük, hogy Wong az új terepen is helytállt, és önmagát a tengerentúlon is sikerült - bizonyos mértékben - megvalósítani, ott mocorog bennünk a nyugtalanító érzés: ezen kívül gyakorlatilag semmi egyéb nem történt, legalábbis ami a rendezői munkát illeti.

Mert a My Blueberry Nights - főleg wongi mércével - meghökkentően sima ügy. Kellemes, bájos, érzékeny, de sajnos valahogy túl kerek, túl szabályos, túl jólnevelt, főleg a rendező előző munkáihoz képest. Azokban szinte mindig volt valami plusz, valami pikáns "fűszer", különleges húzás, ami megbolondította az egész egyveleget, így a szereplők által folytonosan újrakezdett jelenetek a Szerelemre hangolvában vagy a szürreális androidvilág allegóriája a 2046-ban. Itt viszont semmi ilyesmi kikacsintós, idézőjelbe tévő, eltávolító játéknak nem lehetünk tanúi, zömében hagyományos eszközökkel operál az önmagához képest is meglepően visszafogott rendező, aki előző műveiben voyeurként kukucskált be a szereplői életébe, a kamera folyton kulcslyukakon át, nyitott ablakok függönye mögül vagy félreeső sarkokból leste meg a figurák minden értelemben intim pillanatait. Itt az ilyen fogás egyedül azoknál a jeleneteknél látható, ahol a két főszereplő szerelmes csókjait egy bolti kamera örökíti meg, és tegyük hozzá: giccsbe hajlóan triviálisan.

Egy másik szembetűnő negatív vonás: a szereplők elképesztően sokat beszélnek. Közhely, de igen sok esetben igaz, hogy az amerikaiak szószátyársága a filmjeikben is jócskán megmutatkozik. Ez ebben az esetben nem is volna a baj, hiszen a stílus más kulturális közegben szükségszerűen módosul. Meg kell hagyni, a korábbi Wong-filmekben is akadnak elmélkedő szövegek és bölcselkedések. Ám a My Blueberry Nights hősei mintha csak egy hagyományos amerikai pszichoterápiás ülésen tárnák fel a lelküket: olyan dolgokat is verbalizálnak, amit elég lett volna csupán a játékkal jelezni ("nem akartam a halálát, csak azt akartam, hogy elengedjen" stb.), tépik a szájukat, buzgón önelemeznek és filozofálnak. Sajnos az egyedi jelleg részleges elsikkadásával és az újdonság hiányával rendezőnk munkáinak számos vonása itt irritáló hibaként ütközik ki: a hosszú snittek által létrehozott szándékos lassúság vontatottsággá, a lelki tusák kínosan fárasztó vergődéssé torzulnak. A Wong többi munkáját nem ismerők csupán egy átlagosnál nehézkesebb, érzelmes darabként könyvelhetik el a filmet. Nagy kár, hiszen akadtak más távol-keleti rendezők, mint Ang Lee, akik külföldön munkálkodva ajándékoztak meg minket olyan csodálatosan sajátos, nyugati szemeket is gyönyörködtető darabokkal, mint a cseppet sem futószalagtermék Értelem és érzelem, vagy a Brokeback Mountain.

Szögezzük le: az alkotás valódi erényei nem elsősorban a rendezőhöz, sokkal inkább a kitűnő színészekhez fűződnek, azon belül is elsősorban a színésznőkhöz, akik a nagyon emberi, elesett hősnőket alakítják ebben az elsősorban női nézőpont által uralt filmben, ezért megérdemlik a részletesebb kitérőt. A főszereplő, az énekesnő Norah Jones által érzékenyen megformált elhagyott lány szemszögéből követhetjük az események nagy részét, amely meghatározza az alaphangulatot. Natalie Portmanról már a Leon a profiban nyújtott gyermekszínészi alakítása óta sejthető volt, hogy Jodie Foster-kaliberű, univerzális színésznő. Lezser bája, kópés mosolyai mellett felvillantja szerencsejátékos figurájának töröttségét is, akárcsak A másik Boleyn lányban, itt is élveteg és nagyvilági, míg a váratlan csapás fel nem tárja benső rettegését. A másik igazán nagy volumenű alakítás úgyszintén egy női mellékszereplőé: Rachel Weisz a férjétől szabadulni nem tudó feleség szerepében a poklok legmélyét járja meg, magas hőfokon égő, drámai játéka torkon ragad, szinte szétfeszíti a film kereteit, mindeközben pontos és ízléses. Az érzelmek csak az ő néhány jelenetében izzanak forrpontig, legfőképp egy élet-halál helyzet során, ami kissé idegen a klasszikus Wong-féle eseménytelenségtől.

A rendező filmjeiben eddig is akadtak (gyakran vissza is térő) szentenciák. Az egyik ilyen klasszikus szózat a kínzó titkait egy fa üregébe suttogó emberről szólt, aki így próbált megszabadulni bensőjében hurcolt fájdalmától, ez a történet Wong egyik kedvenc vezérmotívumává vált. A szentenciát bizony itt sem ússzuk meg, amibe akár bele is nyugodhatnánk, ha az nem volna olyan tűrhetetlenül banális. A címben szereplő ominózus áfonyás pitéhez kapcsolódik, és a lényege röviden: az útmenti bisztró tulaja (az egyébként szintén tisztességesen alakító Jude Law) szerint nem az áfonyás pite tehet róla, ha napközben senki nem rendeli meg, és estére ott marad árván, mert a sütinek semmi baja, csak épp senki sem kért belőle. Ezzel vigasztalja a szerelme által elhagyott leányzót, és teszi neki a szépet is egyben. Mondhatni, ebben a forrest gumpos utánérzésű, "bonbondobozos" hasonlatban, melynek ízét az egész alkotás magán hordozza, tükröződik Wong új vállalkozásának eredménye: egy markáns egyéniségű távol-keleti rendező legyártott egy olyasfajta terméket, amely - a süteményes képnél maradva - nem sokkal tartalmasabb, finomabb és egyedibb ízű, mint akármelyik amerikai, útmenti gyorsétterem pultján felszolgálásra váró desszert. Attól nem kell tartani, hogy senki sem rendeli meg, de kérdéses, hogy sokszor szeretnénk-e még fogyasztani belőle.

Eredeti cím: My Blueberry Nights
Forgalmazza: Budapest Film
Rendező: Wong Kar-Wai
Főbb szerepekben: Norah Jones (Elizabeth); Jude Law (Jeremy); Rachel Weisz (Sue Lynne); David Strathairn (Arnie); Natalie Portman (Leslie)
Gyártás: 2007 (Hong-Kong, Kína, Franciaország)
Hossz: 90 perc