Apalap blog

Idegen országba érve mindig sokat számít, milyen benyomást kelt bennem az első épület, ami az utamba kerül. Máltán a repülőtér vajszínű boltíves fogadóépületét pillantottam meg először, s az volt az első gondolatom: milyen kicsi! Aztán eszembe ötlött, hogy kicsi maga az ország is. A szigetország alapterülete háromszáztizenhat négyzetkilométer, és lakosainak száma sem több négyszázezernél.

A repülőtérről a fővárosba vezető út mentén csupa vajszínű ház sorakozik. Alighanem egész Málta homokkőből épült, ami nem csoda, hiszen hegy, kő és fa alig van a szigeten. Homokkő viszont még mindig van bőségesen, pedig évszázadok óta bányásszák. Ez a vajszínű anyag olyan, akár a gipsz, kibányászás után könnyen megmunkálható. Ám ha megszárad, kemény lesz, akár a kő. Tartós ház épülhet belőle. Az idegenvezető ugyan tréfásan azt mondta, hogy a sziget közepét addig vájják-faragják a mészkő miatt, míg egyszer majd elfogy alóluk az ország, de a helybeliek gondolni sem akarnak arra, hogy kedvenc építőanyaguk elfogyhat, s hogy akkor majd nekik is betonból készült lakásokban kell élniük.

A repülőtérről a fővárosba, La Vallettába vezető mentén szinte egymásba érnek a települések, mintha egyetlen óriás város volna az ország. Csak a táblákról lehet tudni, hogy most éppen város következik. Az utakon óriási a forgalom. A luxuskocsik mellett kicsit mulatságosnak tűnnek a negyven-ötven évvel ezelőtti, ajtó nélküli buszok. Amikor az elsőt megláttam, azt hittem, csak nyitva hagyta a sofőr az ajtaját, hogy a cammogás közben legalább levegőhöz jussanak az utasok. De a következő napokban, amikor magam is közlekedtem velük, kiderült, hogy ezeknek a buszoknak egyáltalán nincs ajtajuk, és aki le akar szállni, a mennyezetről lelógó spárgát húzogatva csenget a sofőrnek a megálló előtt. A múzeumba illő tömegközlekedésre nagyon egyszerű a magyarázat: az autóbuszok magánkézben vannak, a tulajdonosnak pedig ritkán jön össze annyi bevétel, hogy a régi járművet újra, modernre cserélje. A turisták kifejezetten élvezik, kedves színfoltnak tekintik a cammogó öreg járgányokat. Az ország nevezetességeit: Mdinát, Rbatot, Marsaxlokkot, a halászfalut és a Kék Barlangot azért legtöbben az utazási irodák kényelmes, légkondicionált autóbuszaival közelítik meg.

La Vallettában, a fővárosban ajánlatos gyalog körülnézni, hiszen a keskeny, olykor igencsak meredek utcákon busz aligha férne el. A sakktáblaszerűen szabályos utcákon egész nap hömpölyög a tömeg. A Fort Elmo bástyáiról lenézve az erőd faláról hatalmas mélységben tárul a nézelődő elé a Great Harbour (a Nagy Kikötő), ahol a hófehér utasszállító és teherhajók mellett egy szürke repülőgép-anyahajó is vesztegel. A legénység talán éppen a középkori lovagok múzeumában nézelődik, s a páncélok között fotóztatja magát, miközben a helybeliek a hipermodern szürke hajójukat csodálják odakint a kikötőben.

Különös érzés fog el La Valletta keskeny utcáin. Legalább háromszáz éve állnak itt ezek a házak, ezek a szobrok. Itt semmi nincs messze, hiszen kicsi a főváros, kicsi a sziget. Mire nekiiramodna az autó, máris a huszonöt kilométeres legnagyobb sziget végére ér és kanyarodhat vissza. De az utcákon alkonyatkor megszaporodik a nép, sok a turista.

Rbat csupán ugrásnyira van La Vallettától, Mdina pedig Rbathoz van nagyon közel, s nevezik Medinának is, talán a könnyebb kiejtés kedvéért. Mindenesetre így találkozik Ázsia és Afrika a kettő között, Málta szigetén. A mdinai várfalról körbenézve szinte teljesen belátni a szigetet. Aranyló templomtőtől lapos mezőig, kőbányától a repülőtérig szinte minden fontos látnivaló egyszerre tárul a kíváncsiskodók szeme elé.

Málta az ellentmondások országa. Az első rögtön az, hogy Európa legkisebb állama, ám a legsűrűbben lakott területe: a két nagyobb és néhány kisebb szigeten csaknem négyszázezren élnek. De ellentmondás rejlik a körülötte kéklő tengerben is. A víz gyönyörű, ám "halott". A halak sok éve elvándoroltak északra és nyugatra. Most majdnem Szicíliáig kell elmenniük a fürge kis halászhajóknak ahhoz, hogy ne üres hálóval és kongó raktérrel jöjjenek haza. A helybéliek azt mondják: a rablógazdálkodás elől menekültek el a halak a környékről. De hová lettek a csigák, rákok, kagylók, tengeri moszatok? Merthogy a Kék Öbölben csónakázva a hajós azt is elárulta, hogy a vörös és sárga korallon kívül semmi élet nincs a mélyben. Pedig a víz kristálytiszta, és olyan kék, akár a gyermekkorunk üvegben tartott tintája.

Amikor az ember Máltán vándorol, egyszerre érik különös hatások. Az egyik, hogy itt a jómódot nem autóval, nem is sokszobás, elegáns lakásokkal fejezik ki, hiszen autója lassan minden máltainak van, és az itteni viszonyok között a háromszobás lakás számít normálisnak, annál kisebb szinte nem is épül. Itt jómódúnak az számít, akinek zsebkendőnyi kertje van, és a kertben fű, virág, pálma. Mert a termőföld és a víz a legnagyobb érték errefelé. Akinek arra is telik, hogy dísznövényeket tartson a háza körül, az már nagyon tehetős.

A másik meglepetés nyelvi jellegű, már a feliratok is ütik a szemet. Olyan helységnevekkel találkozik, mint Xaghra, Gzira, Mgarr, Zebich, Mellicha, Naxxar, Mdina, Birkirkara, Gharb, Qormi, Marsaxlokk, Zabbar, Bizebugga, Tarxien... A nyelvtörő elnevezések mintha Európán kívüliek lennének. És csakugyan: ez a nyelv nem itt született. Olyan arabos a hangzása, a lejtése. A mély torokhangok is ezt idézik fel. A betűk viszont ismerősek: ez az egyetlen sémi nyelv, amit latin betűkkel írnak. A felnőttek és a gyerekek egyforma könnyedséggel beszélnek három nyelven: a máltain kívül angolul és olaszul szólalnak meg.